A Zsúpfedeles házikó - Őrségi szálláshely

Az Őrállók földjén...., az Őrségben

"Faboronás régi házak
falumúzeumban állnak...
Szél cibálja zsúp fedelük,
Míg az idő száll felettük...
.......
Itt kötik az öblös vékát,
bent kelesztik a gyúrt tésztát,
kópicok is itt készülnek,
télen kástuban csücsülnek ...."

(Kapornaky Gyula, részlet a Szalafő c. versből)

Az alábbiakban bemutatjuk a gyönyörű magyar vidéket, az Őrséget, melyhez régóta személyes élmény fűz bennünket.

A rendszerváltás előtt kirándultunk itt először, amikor még személyigazolványt kértek a vonaton a határőrök az ide utazóktól. Kerékpárral jártuk be a vidéket, majd néhány év múlva autós turistaként jelentkeztünk be vendégnek egy kis házba, ahová utána már rendszeresen jöttünk. Később házat vettünk itt Szalafőn, ami egy igazi népi építészeti hagyományőrzés volt, hiszen a 150 éves boronafalas, zsúptetős parasztház életre kelt.
Kezdettől fogva lenyűgözött bennünket a táj szinte érintetlen természetessége, a kerítés nélküli vidék a domboldalon szaladó állatokkal, a madarak éneke, az erdő szépsége, az emberek segítőkészsége, a bájos kis parasztházak és a haranglábak.
Később már a helyi programokhoz igazítottuk ide utazásunk időpontját, különös figyelemmel a Virágzás Napja rendezvényre.
Több mint 20 éve járunk az Őrségbe Kecskemétről, s látjuk a változásokat.

Kívánjuk, hogy Önök is kellemesen érezzék magukat, megszeressék ezt a vidéket, és visszatérjenek!

A Zsúpfedeles házikó tulajdonosai

1. AZ ŐRSÉG BEMUTATÁSA (bővebben...)
1.1. Földrajzi helyzete, környezete
1.2. Történelme
1.3. Települései
1.4. Gazdálkodása

2. AZ ŐRSÉG NÉPRAJZI SAJÁTOSSÁGA (bővebben...)
2.1. Népi építészete
2.2. Népszokásai, hagyományai
2.3. Népzenéje, népdala, néptánca, népi költészete
2.5. Népviselete
2.6. Mesterségei

3. AZ ŐRSÉG SZAKRÁLIS ÖRÖKSÉGEI (bővebben...)
3.5. Templomok
3.6. Fatemplomok, haranglábak
3.7. Fakeresztek
3.8. Sökfás temetők

4. TERMÉSZETVÉDELMI, KULTURÁLIS ÉS HAGYOMÁNYŐRZŐ TEVÉKENYSÉGEK ÉS PROGRAMOK (bővebben...)
4.4. Az Őrség népi mesterségeinek őrzése
4.5. Egyéb hagyományőrző gyűjtemények az Őrségben
4.6. Őrségi hagyományőrző gazdálkodó porták
4.7. Gasztronómiai visszatekintés és hagyományőrzés az Őrségben
4.8. Természetvédelem és hagyományőrzés az Őrségben

Az alábbiak szakdolgozatomból való részletek, mely bővebben megtalálható a házikóban.
Kellemes ismeretszerzést kívánok!

Németh Ágnes Csilla

vissza az oldal tetejére

1. AZ ŐRSÉG BEMUTATÁSA

Földrajzi, történelmi, nyelvi és néprajzi jellegzetességei megmutatják, milyen érdekes, sajátságos vonásokban gazdag vidék az Őrség. Érdemes részletesen megismerni e táj múltját és jelenét.

1.1. Földrajzi helyzete, környezete
      Az Őrség a Dunántúl DNY-i sarkában, Ausztria és Szlovénia szomszédságában, három országhatár találkozásánál fekszik. A történeti Őrség két részből állt. Az egyik az ún. Felső-Őrség, ill. Felsőőrvidék, melyet a trianoni békeszerződés értelmében Ausztriához csatoltak, s ma Burgenland területén található. A másik az Alsó-Őrség, melynek egy részét Szlovéniához csatolták, nagy része azonban Vas megye délnyugati sarkában helyezkedik el, s ma már egyszerűen ŐRSÉG-nek hívjuk. E terület a Vasi-Zalai Dombság szerves része. Szomszédos területei: Vendvidék, Vasi-Hegyhát, Göcsej-Hetés, nyugatról a szlovén Goricko Tájvédelmi Park..
      Az Őrség hazánk természeti értékekben egyik leggazdagabb tája, értékes természeti adottságokkal rendelkezik, melyet védetté nyilvánítottak: 1978-ban Tájvédelmi Körzetnek jelölték ki, 1998-ban Natúrparkká nyilvánították, majd 2002-ben Nemzeti Park lett.
      Gyönyörű, dombvidékes táj, legmagasabb pontja Szalafőn van. A táj középső és északi része inkább fennsík jellegű, mely Ispánk, Viszák, Őrimagyarósd, Felsőmaróc vidéke. Folyók, patakok és tavak szépítik e tájat. Tavai közül a Himfai-tó és a Vadása II. tó horgászásra, a Vadása I. és a bajánsenyei tó strandolásra is alkalmas.
      Az uralkodó talajtípus az agyag, mely inkább rétgazdálkodásra és erdőként való hasznosításra alkalmas. Természetes növénytakarója az erdő, a legelő és szántó. Ma az erdei fenyvesek alkotják az erdőállomány kétharmadát. Több olyan virágos növény él ezekben, ami hazánkban máshol nem található meg. A fokozottan védett területen egy erdőrezervátum (Őserdő) is található. Az őrségi tőzegmohás lápok szintén országos ritkaságnak számítanak. Hazánk lepkékben leggazdagabb területe e térség. Megemlítendők a patakokban élő ritka halfajok, a jellegzetes fenyves lakó madarak és a magas számú fehér gólya állomány. Az erdő gazdag őzben, szarvasban és vaddisznóban, sok a mókus és a róka.
      Az Őrség éghajlatát alapvetően az Alpok közelsége befolyásolja, mégis hazánk éghajlatilag legkiegyensúlyozottabb része. A hőmérséklet kicsi ingadozása mellett csak ritkán forró a nyár, és nem túl hideg a tél. Országosan a legsűrűbb erdőségi területek közé tartozik, melyek elhelyezkedésükkel bizonyos mértékben fékezik az északi és északnyugati szeleket.
      Fokozottan védett területtel érintett Szalafő, Ivánc, Viszák, Szőce és Magyarszombatfa.

1.2. Az Őrség történelme
      A hagyomány szerint az Őrség több mint ezer éves településekből álló vidék. A honfoglalás idején a keleti határtól ide telepítettek magyar és kevés székely, besenyő gyepűőrt. Hazánkban az egyetlen nagyobb tájegység, ahol a lakosság letelepedése óta egy helyben él. Elnevezését onnan kapta, hogy mint határ menti terület, a honfoglalás ideje óta határőrvidék szerepét töltötte be. Őseink őrállókat, gyepűőröket telepítettek a vidékre, akik főleg lovas nyíllövők voltak (Zalalövő helyiséget róluk nevezték el). A szabadalmas őrállók a király emberei voltak, csak neki tartoztak szolgálattal, saját költségükön, saját fegyverükkel védték a nyugati határt és az ún. gyepűt, a határsávot. Ezen szolgáltatásukért nemesi kiváltságokat élvezhettek, mentesültek mindenféle földesúri teher alól, s Mátyás király idején a nemesi terület elnevezést is megkapták.
      Legfőbb elöljárójuk az őrnagy, vagy ispán volt, aki 12 esküdttel együtt látta el a bírói és közigazgatási teendőket. Az Őrvidékhez tartozó települések függetlenek voltak a vármegyéktől, adó- és tulajdonjogi kiváltságokat élveztek. E kiváltságos helyzetük a XVII.sz. második feléig tartott, amikor a Batthyányak elvették régi jogaikat, s jobbágymunkára kényszerítették őket. Nemesi jogállásuk visszanyeréséért több évtizedes pereskedést folytattak, melynek az 1848-as jobbágyfelszabadítás vetett véget.
      A trianoni határmegvonás e kistájakat különösen hátrányosan érintette. 1945 után pedig a határsáv miatt vált "holt vidékké". A hetvenes évektől enyhült a helyzet, de a nyolcvanas években, s a rendszerváltást követően az országhatár megnyitásával már a határ menti fekvés előnyei is jelentkeztek.

1.3. Az Őrség települései
      Az Őrség települései több tekintetben sajátosságokat mutatnak az ország más részeihez képest. Ilyen például, hogy lakossága több mint ezer éve folyamatosan, egyhelyben él ezeken e településeken, s a védelmi és egyéb okokból a dombtetőkön szeres településszerkezetet hozott létre, eltérően a hagyományos magyar faluszerkezettől. A telekhatárokon nincsenek kerítések és kapuk, a telkek egységben vannak a tájjal.

      Az itteni jellegzetes településszerkezet kialakulását a domborzati viszonyok, a völgyekben összegyűlő sok csapadék miatti lápos területek, a védelmi célok mind befolyásolták. Az első települések a dombtetőkön, irtványokon jöttek létre. A dombot borító erdőségek egy részének kiirtásával jutottak helyhez és kevés szántóföldhöz. Ezek a domhátakon kialakult lakóházak, a hozzátartozó gazdasági épületekből és udvarokból álló településrészek a szerek, melyek távol esnek egymástól, mezők és rétek választják el azokat. Ezen különálló szerek egy községet alkotnak, az ún. szeres települést, mely ezáltal nagy kiterjedésű. A szereket eredetileg rokon családok lakták, s ezeket többnyire a családokról nevezték el.
      Az őrségi községek közül pl. Szalafő 7 dombra épült, tehát 7 szerből áll. Erre a településszerkezetre azért volt szükség, mert a védelmet így kevés számú őrálló is el tudta látni a dombhátakról. E szereken a telkek elhelyezkedése esetleges volt, semmiféle rendhez nem kellett igazodnia, sem utcához, sem szomszédhoz. A telekhatárokon nem voltak kerítések, a füves udvar átért a kaszálórétbe vagy a gyümölcsösbe. Ezek a régi szeres települések belesimulnak a táj vonalába és vele szerves egységet alkotnak.
      A jelenlegi települések szerkezetében lényeges változás nem történt. A kisebb változások ellenére a szerek őrzik az egykori faluképet. Az Őrség tipikusan aprófalvas vidék, területén ma több mint húsz település található: Szalafő, Bajánsenye, Magyarszombatfa, Velemér, Kercaszomor, Csörötnek, Felsőjánosfa, Hegyhátszentjakab, Ispánk, Kerkáskápolna, Kisrákos, Nagyrákos, Kondorfa, Magyarlak, Viszák, Őrimogyorósd, Pankasz, Rábagyarmat, Szaknyér, Szatta, Szőce, Ivánc, Felsőmarác, Hegyhátszentmárton és az Őrség központja: Őriszentpéter. E települések egyik része a történeti Őrséghez, másik a Belső- és Külső Őrséghez tartozik.
      Az Őrség, mint „eőrségi” tartomány valamikor egy összetartozó kormányzati területet képezett. Székvárosában Őriszentpéteren székelt a legfőbb elöljáró, az őrnagy, aki a községek által választott 12 esküdttel együtt intézte az Őrség közigazgatási és bíráskodási ügyeit. E hatóságnak két pecsétje volt. A nagyobbik ovális alakú, középen Szt. Péter apostol látható kulcsokkal. A kisebb pecsét közepén egy egyfejű sas van, mely egyik körmében kardot, másikban egy zászlót tart. Felirata: "Őrség földje vigyázóinak pecsétje".

1.4. Az Őrség gazdálkodása
      Az Őrség lakosságának megélhetését letelepedése óta a gazdálkodás biztosította. Élelmüket földjeiken megtermelték, háziállataik által húshoz és tejhez jutottak, melyeket kiegészítettek az erdők által nyújtott növényekkel és vadakkal. Ruháik alapanyagát is a földművelés és állattenyésztés adta. Fáradságos munkával termelték meg és dolgozták fel a lent fonalnak, s szőtték meg ruháik anyagát, melyet a szabás és varrás után néha fehér hímzéssel is díszítettek. E lenből készült ruhák tisztítása, hamuval történő párolásos mosása áldozatos munkával járt. Az erdő fái biztosították használati tárgyaik alapanyagát, a főzéshez és fűtéshez való tüzelőanyagot és házaik alapanyagát, melynek tetőfedő anyagát a rozsszalmát szintén maguk termelték meg.

      A terület természeti adottságai, jellegzetességei miatt elsősorban az állattenyésztés és az erdőgazdálkodás volt a jelentős. A föld nagy része rossz minőségű volt, a vékony termőtalaj alatt vizet át nem eresztő agyagréteg van. A növénytermesztés a hűvösebb, csapadékosabb éghajlat és a domborzat, ill. az agyagos talaj adottságai miatt több munkát és időt igényelt. Ezen tényezők miatt a föld művelése is más, mint másutt. A szántásnak különleges módja van, az ún. bakhátas szántás. Házaik körül a laposabb részeken helyezkedtek el a szántók, ahol kevés búzát, de elsősorban rozsot termeltek, ill. takarmánynövényeket: árpát, zabot, kevés kukoricát valamint kölest, hajdinát, krumplit, káposztát, répát, tökféléket, lent, stb.
      A tökfélék magjából olajat ütöttek, a többi részét pedig állatok etetésére használták. Régen tökmagköpesztést tartottak, ahova összehívták a szomszédokat, ismerősöket, rokonokat, s egy-két este végeztek a munkával. A tökmagolajat az Őrségben még ma is házilag készítik. Ma már magház nélküli fajtát termesztenek, ezért nem kell köpeszteni. A magok megszárítása után télen, több család együttesen felkeresi az ismerős tökmagolajütőt, ahol csoportosan együtt dolgoznak, s mindenki tökmagját kisajtolják. Itt először ledarálják, a darálmányhoz forró vizet adnak, fateknőben meggyúrják, ezután folyamatos keverés mellett serpenyőben megpirítják, majd a satuba teszik, ami kipréseli a kosárban lévő tökmagot és kisajtolja belőle az olajat. Az első préselés után kiütik a visszamaradt ún. pogácsát, amit apróra morzsolnak, s napraforgó olaj, forró víz hozzáadásával újra meggyúrnak, pirítanak, s még egyszer kipréselnek. Így kapják a másodját, ami természetesen nem ér fel az igazi, első préselésű olajjal. Szalafőn, a Csörgőszeri Jakosa portán, egy házi készítésű függőlegesen ható fasatut használnak ma is.
      A családok önellátásra törekedtek, kisparaszti gazdálkodást folytattak. A zöldségfélék termesztésében is önellátók voltak.
      Az 1870-es évekig nagy szőlőterületek voltak az Őrségben, melyeket a filoxera teljesen kiirtott, s az újabb próbálkozások nem váltak be. Néhány ma is látható nagy méretű, régi szőlőprés utal erre a korszakra. A boronaházas régi portákon még találkozhatunk szép szőlőlugasokkal, de szőlőterületek már nincsenek az Őrségben.
      A régi parasztporták képéhez hozzátartozott a házakat körülvevő gyümölcsös, valamint a meredekebb domboldalon a kaszáló-gyümölcsös, mely elszórtan álló fáival ma is az őrségi tájkép egyik jellegzetes alkotó eleme. Ezek régi hagyományos gyümölcsfajtákat őriznek, (pl. búzaérő szilva, zabérő körte, pogácsa alma, tökalma, stb), melyek zamatosak, sok féle ízűek, s érési idejük széthúzódó. Felhasználási lehetőségük gazdag: gyümölcslevet, befőttet, lekvárt, süteményt, aszalványt, pálinkát, ecetet készítettek a gyümölcsökből. A gyümölcstermesztés hajdani jelentőségére utal a gyümölcsfák nagy száma. Az őshonos fajták ellenállóak, nem kell permetezni őket, jól bírják a helyi talaj- és éghajlati viszonyokat. Ezek a gyümölcsösök sok madárnak nyújtanak fészkelő- és táplálkozó helyet.
      A völgy talpakban, az összegyűlő vizek hatására dús füves kaszálórétek alakultak ki, ezeket évente kétszer kaszálták, május végén, ill. szeptember elején.
      Az őrségi emberek a kulturgazdálkodás mellett természetesen hasznosították az erdei melléktermékeket is, az ízletes gombákat, az erdei gyümölcsöket, a mézet, a gyantát, stb. Az erdei gombaszedést ma is rendszeresen gyakorolják az emberek.
      A méhészkedésnek a múltban nagy jelentősége volt, ma azonban szerepe csökkent, de azért nem akad olyan falu, ahol ne méhészkedne egy-két gazda.

      E gyönyörű, természeti értékekben gazdag, védett terület, történelmi feladata által kialakult sajátos településszerkezetével, éghajlatával különleges hely a pihenésre, kikapcsolódásra vágyó embereknek.
vissza az oldal tetejére

2. AZ ŐRSÉG NÉPRAJZI SAJÁTOSSÁGAI

      Az Őrség néprajzilag sajátos kultúrát, a hagyományos paraszti műveltség értékeit fenntartó táj. Néprajzi sajátossága építészetében, népszokásaiban, nyelvjárásában figyelhető meg leginkább. Különleges építészeti öröksége a vidék egyik fő jellegzetessége. Népi mesterségeinek már csak néhány őrzője van, kivéve a fazekasság, ahol biztosított a generációs utánpótlás, s a fiatalok is látnak jövőt a mesterség gyakorlásában.

2.1. Az Őrség népi építészete

      Az Őrség népi építészete rendkívül sajátos. A vidék erdős voltából adódóan az építkezés anyaga a fa volt. A paraszti lakóházak és gazdasági épületek fából épültek. A ház alapját a földre helyezett erős tölgyfagerenda képezte. A falakat egymásra fektetett fenyőgerendákból készítették, melyeket a falak találkozásánál túlnyújtott véggel, ún. keresztvéges csapolással illesztettek össze. A födémet szorosan egymás mellé fektetett gerendákból készítették. A nagy boronafákat, a deszkákat és a léceket mind kézzel fűrészelték el, s fejszével faragták. E gerendafödémet a kereszt-mestergerendák és födém gerendák tartották. Ezeket a borona falú házakat kívül-belül két rétegben sározták. Először szalmatörekes sárral becsapkodták mindkét oldalon, a boronák nyílásainál még nyomtak is rajta ujjaik végével, hogy a kétoldali sározás összeérjen és tapadjon egymással. A durva sározás után rozspelyvás finom sárral tapasztották, simították, amit meszeltek, ill. az alsó részen agyaggal vagy kormozott mésszel kentek be. A padlást is lesározták. A fehérre meszelt sima házfalon szépen mutatnak a kétszárnyú zsalutáblás ablakok. Gyakori volt a felezett ajtó, mely külön nyitható alsó-felső részből állt, s az egykori füstös konyháknál használták. A vésett ajtószárnyak betéteit más színűre festették.
      A fehér homlokfal felett konzolok tartják az előreugró csonkakontyos tetőt. A nyeregtetőt rozsszalmával, ún. zsúppal, ritkábban fazsindellyel fedték, elöl és hátul kontyolva, az éleket lépcsősen, karéjosan képezték ki. A legrégebbi házakon szinte teljes kontyot találunk, mely alatt szabadon hagyták a padlást. Később a konty mindinkább csökkent, létrejött a csonkakonty, s az így keletkezett orom fűrészelt díszítésű, függőleges oromdeszkázatot kapott. Ez alatt vízszintesen, hullám- és fűrészfog mintázatú deszkázattal díszítették az oromfalat. Többnyire az oromgerendák végeit is kifaragták. A deszkaormokon a népművészet sok szép megnyilvánulásával találkozhatunk.
      Az egyhelyiséges lakókonyhás házakat követte a vonalas építkezés, melyre jellemző a szoba, konyha, kamra, ólak sorrendje, s hogy minden helyiségnek külön bejárata van a szabadból. Az időjárás viszontagságai ellen az eresz kevés védelmet nyújtott, s ez a körülmény alakította ki a tornácot, mely fedett, elöl nyitott közlekedő némely házimunka elvégzésére is alkalmas volt. Eleinte a konyha kémény nélküli, ún. füstös konyha volt, kemencével és főzőpadkával. Jelentősebb szereppel bírt, mint a szoba. Nagyobb gazdaság esetén az épület vonalas elhelyezése nem volt célszerű, ezért ahol a telek nagysága és formája megengedte, az istállót és a pajtát a lakórész végébe, arra merőlegesen építették, a harmadik oldalára kerültek az ólak, a negyedik oldalt magas kerítés zárta le. Így alakult ki az Őrség egyik legjellegzetesebb épület formája, az ún. kerített ház. A zárt udvaron kapott helyet a lábasjószág egy része, így nem kóboroltak el és az erdő vadjától, meg a betyároktól is védve voltak. Később a kerített ház magas deszkakerítését lebontották, s alacsonyabb váltotta fel.
      A házakhoz gyakran önálló kamraépületek is tartoztak, a kástuk, melyek kívül álltak a kerített házon a pajtával és a színnel együtt. Ezek a kástuk boronafallal, és zsúpfedéssel készültek, földszintes vagy emeletes formában. Ma már egyedülálló épület a szalafői emeletes kástu. Földszintjének boronafalát sározták és meszelték, emeleti falát nyersen hagyták, melyet az idő sötétre pácolt. A földszinti kamrában tárolták a zöldségféléket, a bort, a pálinkát és a hombárokat, a gabonás ládákat. Az emeleten a húsárut és szemes terményeket is. Az alsó kamrarész mellett nyitott szín volt, itt tartották a mezőgazdasági eszközöket: szőlőprést, boronát, ekét. A kástu emeleti tornácára létra vezet, s innen nyílik a felső kamra, ahol polcok, szalonnatartó rudak, kópicok álltak. Emellett, a nyitott szín feletti, ajtó nélküli kamrában és a kástu padlásán szárították a lent, gyümölcsöt és tároltak ritkán használatos edényeket. E kástukba a gazdán és feleségén kívül senkinek nem volt bejárása, azt állandóan zárták.
      Jellegzetes épület még a méhes, amiben a kasokat tartották, s homlokzata Délre nézett. Általában fekvő borona fallal készültek.
      Az őrségi ember a házépítéshez szükséges ácsmunkát maga végezte. Értett az asztalos munkához is, különösen a faragó munkához, sokszor a fazsindelyt is maga készítette. A házzal egybeépített pajták végében általában faragókamra és faszín is volt. A különálló fatároló szín egy falábakon álló, zsúppal fedett féltetős szín.
      A 19. sz. vége felé kezdett megváltozni az építkezés anyaga. Előtérbe került a tégla, hiszen a készítéséhez szükséges agyag helyben fellelhető volt. A tetőfedés anyaga a cserép lett. Eleinte maguk vetették a téglát is, és nyílt tüzeléssel a maguk fabrikálta szabadon álló kemencében égették ki a cserepet. A tornác lerövidült, így alakult ki az ún. kódisállás, ami előteret képez a konyha és a pitvar között. Kezdetben kétoszlopos kis tornác volt, jó időben itt dolgozott a háziasszony, és itt ebédelt a ház népe. Ezen a helyen pihenhettek meg a régi idők vándorai, „kódisai”, itt várhatták meg az eső végét, vagy az éjszaka elmúltát. A kódisállás a nemesi kúria formáinak szerény anyagi eszközökkel megvalósított utánzása.
      Az őrségi telkek jellegzetes épületei a különálló szénatároló pajták, melyek cserépfedésűek, s méreteikkel is kitűnnek. Közülük is külön említést érdemelnek a falazott téglapilléreken, lábakon álló, deszkázott falú lábaspajták.
      A szerek épületei közé tartozott a kovácsműhely, mely Szalafő minden szerén megtalálható volt. Kisebb építmények voltak még a boronafalú méhesek, a galambdúcok és a fedett kútfők. E fedett kutak nagyon sokfélék, gyakran boronakávával, két oszlopra szerelt faheveder kerettel, sokszögű, néha fazsindelyes tetővel. A völgyben a patak mellett épült általában a boronafalas, zsúptetős, nyolcszögletes pálinkafőző kunyhó.
      A lakóházállomány kicserélődése folyamatos volt, de a történeti Őrség sok községében még a két világháború között is a fából készült lakóházak voltak többségben. A háború után korlátozva volt a fa forgalma, egy bontott ház anyagáért megadtak egy fél új ház árát. Ebben az időben már nem volt becsülete e szép, több mint száz éves házaknak. Sokat lebontottak, pusztulni hagytak, hogy a helyére újat építhessenek Több mint húsz borona és tömésház pusztult el Szalafőn, de a pityerszeri Szabadtéri Néprajzi Múzeum létrehozásának köszönhetően leginkább itt maradtak fenn e népi építészeti emlékek.
      Szalafő szinte valamennyi szerén megtaláljuk a ház közelében kialakított tókát, mely a vízgyűjtés ősi módját példázza. A tóka sokszor 3-4 méteres gödrét karókra erősített, vízszintes farudakból készített kerítés védte. Régen a háziállatok itatására, mosásra és tisztálkodásra is szolgált.
      Az őrségi füstös konyhák mérete szinte megegyezett a szobáéval. A füstkivezető az ajtó felett lévő kis nyílás volt, melyet deszkalappal nyitottak és zártak. A konyhaberendezéshez tartoztak az állópolcok (pócák), melyekre a cserépedények és egyéb konyhaeszközök kerültek; a felsőpolcok, melyekre aszalványt, túrót, húst, kosarakat, vágott fát raktak, valamint a falipolcok, csipkézett peremű tálasok, melyek a poharak, üvegek, kiskorsók és felakasztható dolgok tárolóhelye volt. A faliszekrényeket (falitékát, kredencet) konyhában és szobában is használták, pálinkás üvegeket és más konyhaholmit tartottak benne, s asztalos készítette. A szárítórudak a mestergerendáról lelógó rúdon, a vendéggerendák alatt lógtak, melyen csizmát és ruhaneműt tartottak. A századforduló idején a legtöbb őrségi ház szobájában megtalálható volt a szövőszék. Konyhai és kamrába használatos bútor volt a láda. A szobában tartották a menyasszonyládát, mely ácsolt deszkákból készült és karcolással volt díszítve. A konyhákat félig szobának is használták. Két ágy minden konyhában volt az öregeknek és asztalágy a gyerekeknek. Az asztalágy nappal asztal volt, éjjelre pedig széthúzták, és abban aludtak a gyerekek. A falakra törölköző- és kefetartó, valamint főző- és sütőeszközök kerültek. A füstös konyhában vaslábú tartókon lévő anyagedényekben, parázson főztek, s parázskezelő csípővasat, és fazékfogó villát alkalmaztak. A kemencét főleg kenyérsütésre használták. A füstös konyha után főzésre, sütésre sparheltet szereltek be a kemence mellé, majd beépített kemencéjű tűzhelyeket építettek katlannal, melyeknek reteszes vasajtajuk volt. Műemléki szempontból is figyelmet érdemelnek ezek a szinte fél konyhát betöltő, mennyezetig érő, egybeépített kemence-sütő-tűzhely kombinátok, melyek zárt kéményhez kapcsolódtak, s gazdag réz- és acélvereteikkel, fogantyúikkal jellegzetes és nagyon impozáns tüzelőszerkezetek a Nyugat-Dunántúlon.
      A szobába szögletes, ill. hengeres formájú cserépkályhát építettek táblás, ill. szemes lapokból, meszelt kályhaalapra. Ennek a lábazatnak a mérete csak néhány centiméterrel haladta meg a felette kezdődő lábazati párkányét. A szemes, tál alakú csempéket mindig kötésbe rakták. Az alsó szögletes tűztér és a felső hengeres rész találkozásánál keletkezett sarkok apróbb tárgyak tárolására szolgáltak. A kályhák tetejének lezárására a leggyakrabban használt oromdísz a korona, mely lapos csempékből készült. E kályhák nemcsak fűtésre, hanem sütésre-főzésre is szolgáltak, mert télen itt tartózkodtak.
      A helyiség ablakos sarkában asztalt fogtak közre a padok, melyek négyszögletes lábú, fenyőfa alapú, kicsipkézett támlájú, először karfátlan, majd karfás fapadok voltak. A szoba falán lévő hosszú, díszes, faragott tányértartón olyan tányérok voltak, amiket nem használtak és a díszpoharak. A székek széles ülőlappal, keskenyebb, szívmintájú hátlappal, szétálló lábakkal készültek. Az asztalok jórészt x-lábúak, melyeknek két fiókjuk volt. A felsőhöz úgy fértek hozzá, hogy eltolták az asztal lapját, az alsó kihúzható volt. A felsőben evőeszközöket, apró holmikat és pénzt tartottak, az alsóban pedig kenyeret. Volt még a szobában 3-4 ágy, padok, ládák. A mestergerendán pedig a Biblia, a zsoltáros könyvek és a kalendárium.

2.2. Az Őrség népszokásai, hagyományai
      A szokások indítéka, hogy a mondanivalót ne csak szóval, hanem cselekvéssel is érzékeltessék. Ezek a cselekvések ismétlődtek és szokássá váltak. A szokások szorosan kapcsolódtak az emberi élet fontos eseményeihez (lakodalom, paszita ill. keresztelő, temetés), a családi élethez, a közösen végzett munkákhoz (kukorica- vagy tollfosztás, tökmagköpesztés), valamint az ünnepekhez, jeles napokhoz (aprószentek). A naptári év szokásai a téli, tavaszi és nyári napforduló köré csoportosultak (Újévi, Balázsolás febr. 3-án, Gergely-járás márc. 12-én, farsangi rönkhúzás, Húshagyókeddi maskarajárás,...).

Ma már csak néhány népszokást ünnepelnek az emberek.

      A farsang a földi élet örömeit, a bőséget ünnepli. A farsang pogány ünnepei, szokásai bő alkalmat adnak a népi humor kibontakozására. Csúfolják a pártában maradt lányokat, melynek mondanivalója, hogy a közösség elítéli azokat, akik a fajfenntartásnak nem tettek eleget.. Télbúcsúztató szerepe az őrségi népszokásokban nem jelenik meg.

Farsangi rönkhúzás.
      A farsanghoz fűződő szokások még elevenen élnek ezen a vidéken, s külön is kiemelendő az őrségi rönkhúzás, melyet rendszeresen megrendeznek az őrségi falvakban, minden év farsang-vasárnapján. Ez egy tréfás esküvő, mely úgy történik, hogy ha a faluban farsang idején nem volt esküvő, akkor a legidősebb lányt és legényt felültetik egy óriási kivágott fára, rönkre és szekérrel végighúzzák a falu főutcáján. Eközben a rönk tetején a kisbíró dobol és tréfás előadásával elmondja, miként sikerült az új párt összeboronálni. A felvonulás részt vevői a menyasszony, vőlegény, násznép, ördögök, jósok, orvosok, stb. A falu főterén a pap várakozik, hogy összeadhassa őket. A vénlánycsúfolás egyik változatának is tartják. Az Őrség legtöbb falujában ma is tartják e népszokást.

Húshagyó keddi maskarajárás.
      Húshagyó kedd után hagyják el a húsevést, kezdődik a 40 napos böjt a Húsvét előtti virágvasárnapig. Ilyenkor még elfogyasztották ami a disznóból megmaradt, s megfőzték a disznó fejét. A maskarajáték Cibere és Konc, vagyis a böjti és a húsételeket megszemélyesítő alakok küzdelméről szól a XVI. sz. óta.
       A mai napig élő hagyomány az Őrségben, melyben a gyerekek maskarába és álarcba öltözve járják a házakat, ahol megkínálják őket étellel és itallal. Elmaradhatatlan ekkor a farsangi fánk készítése.
      Húsvétig ez az utolsó nap a mókázásra, mert másnaptól, a bűnbánó hamuszórástól, az ún. hamvazószerdától már tilos a mulatság.

      Májusfa állítás. A májusfa a természet újjászületésének szimbóluma és szerelmi ajándék is lehet. Május elsejére virradóra, Szt. Jakab apostol napjára a legények éjszaka titokban állították a lányos házakhoz. A fát többnyire őrizték, hogy a vetélytársak el ne vigyék. A májusfának csak a tetején hagyták meg a lombját, s többnyire szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással díszítették fel. Az e napon állított fát pünkösdkor bontották le: játékokat, versenyeket rendeztek, kitáncolták a májusfát. A májusfa állítás még ma is szokás az Őrségben.

      Sarlós Boldogasszony napján, július 2-án az áldott állapotban lévő Mária, Erzsébetnél tett látogatásáról emlékeznek meg. Az ünnep a 14. sz-ban vált egyetemessé. Boldogasszony a várandós édesanyák, a szegények, a szükségben szenvedők, a betegségben, fogságban sínylődők pártfogója, a halottak oltalmazója. Ezen a napon sokfelé tartottak templombúcsút. A magyar néphagyományban az aratás kezdőnapjaként tartották számon. Az elnevezés utal az aratás egykori módjára, amikor még a nők sarlóval arattak. Ennek emlékére ezen a napon gyógyfüveket vágtak le sarlóval, ezeket azután megszenteltették. Ma már csak a búcsú megtartása emlékezteti az embereket ezen ünnepre.

2.3. Az Őrség népzenéje, népdala, néptánca, népi költészete
      Népdalaink szövegei a régmúlt idők szimbólumrendszereit őrizték meg a számunkra. Gyakori, hogy a daloknak kétféle értelmük is adódik. Egyik, melyet a szavak mindennapi jelentése és összefüggése nyomán értünk meg, a felszín. Gyakran van egy ősibb, titkos jelentésük is, mely a szimbólumok nyelvén tárja fel a dalok mélyebb mondanivalóját.
      Vas megyei népdalaink közül sok a honfoglalás előtti időkbe vezet vissza bennünket, regősdalaink származásmondákkal függenek össze, ereszkedő dallamainkat uraltáji rokonnépeink is éneklik. Békefi Antal 1959 óta a vasi falvakban mintegy 2000 magyar dallamot jegyzett fel, ill. vett magnószalagra. Ezek között szerepel kiszámoló és kurjantó is. A legértékesebb, s legtöbb dalt a legidősebbektől gyűjtötte, akik közül kiemeli a szalafői Fórján Kálmánné, Netti nénit.
A népdalok végig kísérik az emberi életpályát a bölcsőtől a sírig, melynek szép gyűjteménye a Vasi Népdalok című daloskönyv. A dalok szövegén keresztül bemutatja a vasi emberek életét. Az altatók, gyermekjáték dalok, kiszámolók, mondókák sorát a jeles napok és más ünnepek dalai követik. Az ember életében fontos eseményről, a párkeresésről is több dal található a könyvben. A balladákban a tragikus sorsok elevenednek meg. Ősi időjárás varázsló dalokat is rejt e gyűjtemény, melyek még a sámán egykori sallangos-ruhás pörgésének emlékét is őrzik, ill. jósdalok, melyek az állatok viselkedéséből kísérelték meg a jövő kiolvasását. Ugyancsak a sámánok gyógyító tevékenységének emléke él tovább két sípkészítő dalocskában............
      A régi zsúpfedeles világban tilos volt nyílt lánggal vagy parázzsal tüzet vinni, ennek emlékét őrzi a daloskönyv 51.sz. dala. Regős énekeink szövegvizsgálata őstörténetünkig vezet vissza bennünket. .................
      Az emberi élet minden lényeges fordulóját dalok kísérték. Dalok fogalmazzák meg örök emberi mondanivalónkat. A mai vasi tánc, regölés, énekes ünnepelés már csak halvány visszfénye annak a gazdagságnak, mely még a múlt század fordulóját jellemezte. Napjainkban megszűnőben van a népköltészet évezredek óta tartó, szájhagyományon alapuló átöröklése. A távozó öregek magukkal viszik értékes örökségünket. A népdalok szövegén érezni az őrségi nyelv sajátosságait is, a tájnyelv használatát.

      Az Őrségben fellelhető mesék, mondák és azok nyelvi sajátosságainak gyűjtésével a pankaszi Avas Kálmánné, Irén néni foglalkozott. Falujában kiváló honismereti munkát végzett. A népszokások feljegyzését, azok népszerűsítését is feladatának tekintette.
      Az Őrség népi mesemondójának tartják Németh Istvánné Baksa Eszti nénit Nagyrákoson, aki a meséken kívül vasi népdalokat és balladákat is énekel. Elmondása szerint minden ballada megtörtént eseményről szól, melyet megénekeltek saját és környezetük szintjén. A meséknek szintén igaz történet az alapja, melyhez az emberek adtak hozzá és elvettek belőle. Eszti néni az éneklésre ösztönzi az embereket. Ízes beszédével öröm hallgatni az őrségi népmeséket.

2.5. Az Őrség népviselete
      Az őrségi ember viseletére mindig az egyszerűség volt jellemző. Míg az ország más tájain a népviseletet a színes hímzések jellemzik, az Őrségben a fehér és a piros a díszítő hímzés színe. Ruházatukat eleinte többnyire maguk készítették, később vásárolták. Az uraság fényűzési tilalmai igyekeztek fenntartani egy szakadékot a felüllévők és a parasztok öltözködése között....
Az 19. században az őrségi férfiak az ún. magyaros viseletet hordták. Általában testhez álló dolmányt, magyar nadrágot viseltek, sima vagy színes szegélyű mellénnyel, csizmával, benne bőrkapcával.
      A nyári paraszti viselet teljes egészében lenvászonból készült, melyet az asszonyok maguk készítettek. A lent megtermelték, feldolgozták, megfonták, megszőtték. Néhány férfi is tudott szőni, de kevés. Május körül mikor végeztek a szövéssel, kihúzták a vásznat a rétre harmatozni, hogy egy kicsit megpuhuljon. Ha megszáradt, akkor kiszabták és hozzákezdtek a varráshoz. A nőknek elsősorban az alsó ruhájuk készült lenvászonból, míg a férfiaknak az ümögjük és a gatyájuk is. A férfiak gatyája hófehér lenvászon volt, 15-20 cm széles rojttal. Öreg és fiatal egyaránt gatyában járt. Még a templomba is abban mentek és szép fehér hímzett ümögben, melyen a hímzés is fehér volt. A gatya szára 35-70-140 cm széles volt, az anyag vastagságától függően. A vékonyabb vászon mindig szélesebb volt, amit hátul ráncba szedtek harmonikaszerűen. Régen egy-egy férfinak 30-40 gatyája is volt, mert az asszonyok a párolásos mosást évente csak néhányszor tudták elvégezni. Ünnepnap fehér hímzett vászonkötényt is kötöttek. A rojtos gatya mellett nem volt ritka a szürke cérnaszövetből, a cájgból készült nadrág sem. Fejükre nyáron keskeny karimájú kalapot, télen báránybőr sapkát tettek. Előfordult, hogy idősebb emberek gubát vagy szűrt vettek magukra, általánosabb volt azonban a bekecs vagy a félrövid, birkabőrrel bélelt posztókabát.
       A századfordulón már igen elterjedt volt a pantalló és a cipő is. A női ruha egyszerű volt, míg a férfi ruha változatos.
      Az 1850-es években parasztszoknyát viseltek a nők. Egyszerre legfeljebb 3-5 szoknyát vettek fel. A legalsó pucaszoknya rövid volt, azt követték a hosszabb alsó és felső szoknyák, melyek térden aluliak voltak, s évről-évre egyre hosszabbodtak, egészen a bokáig. A nők olyan rövid fehér vászoninget hordtak, hogy be tudták kötni a pucaszoknyába. Nyáron legtöbbször így magában hordták. Erre jött télen a zsinóros lajbi, nyáron pedig időnként a kartonból készült feszes rékli, a csípőig érő galléros blúz vagy a bő ujjú röpike. Nyáron a hosszabb ujjú röppencset aratáskor és gépcsépléskor vették fel, hogy karjukat ne szúrja a kalász. Hímzést, kivarrást keveset alkalmaztak, ha mégis, akkor egyszerű fehér hímzést. A réklin a váll alatt kereszte futott a díszítés, a blúzon hosszában elől, az összegombolásnál. Még a zsebkendőt és a női ruhákat is fehérrel hímezték ki. A piros hímzés csak később terjedt el. A blúz fölé mellükön keresztbevetett kendőt kötöttek. A nyakba kétujjnyi széles szalagot, a felső szoknya fölé csipkével díszített kötényt kötöttek, még ünneplő ruhához is. A leányok a hajukat cofba fonták, és lógott a hátukon. Az asszonyok pedig kontyba tűzték fel és fejkendőt kötöttek, amit társaságban nem vethettek le, mert azt illetlennek tartották. E kendők alapanyagát is maguk fonták és szőtték. Jellemző volt a lapickás konty, s az erre kötött fehér hímzett kendő.
      1880 körül rátértek a könnyen beszerezhető és olcsóbb városi ruhák viselésére. A legszegényebb réteg kényszerült legkorábban a gyári olcsóbb anyagok megszerzésére.A környéken a népviseletet legtovább a farkasfaiak és kondorfaiak őrizték meg. Az I. világháború után vált általánossá a dolmány helyett a polgári szabású kabát. Ezt német hatásra rokknak, a hosszú télikabátot -a régi megszokott ruhadarab után- szűrnek nevezték.
      Az őrségi nép ma már nem követi az öltözködésben a régi hagyományt.

2.6. Az Őrség mesterségei
      A paraszti életben az emberek régen a mindennapi használati tárgyaik jelentős részét saját maguk készítették, de később már egyre több mindent mesterektől vásároltak, melyeket a vásárok alkalmával szereztek be. A helyi igények kielégítésére egyesek kereskedéssel is kezdtek foglalkozni, szatócsboltot nyitottak.
       Elsősorban a belső szükséglet kielégítésére termeltek a múltban, háziipar jelleggel. A földművelésben a gabonafélék termesztése állt az első helyen, ezért a feldolgozást végző malomipar jelentős szerepet kapott, s ez által a molnár mesterség. Az Őrségben működött vízimalom, gőz- és hengeres malom. Az őrlésen kívül legtöbb malom tökmagolaj sajtolására is be volt rendezkedve.
      A kovácsműhelyek készítették az íjhoz való nyílvesszőket, a házhoz és a gazdálkodáshoz igényelt eszközöket, a lótartáshoz szükséges fém tárgyakat.. A lakatosok a kulcsokat, zárakat, reteszeket, pántokat, ajtóvereteket, a csiszárok a kardokat készítették és élezték.
      A hatalmas erdőségek lehetővé tették a fafeldolgozás fellendülését. A legtöbb malom mellett működött fűrészgép, majd létrejöttek a fűrésztelepek. A gerendaház építést idővel az ácsmesterek végezték. Az erdő faanyagot szolgáltatott a kádár(pintér), bognár és kerékgyártó mesterséghez és a faragáshoz is. A fából készült használati tárgyak elkészítéséhez eleinte fafaragó műhelyek alakultak. Itt készítették a fonáshoz, szövéshez szükséges gombolyítókat, a rokkákat és szövőszékeket, a konyhai és háztartási eszközöket, a fazekasok által készített cseréppipák szárait, később a fapipákat és sok más tárgyat, majd megalakultak az asztalos és esztergályos (kupás) műhelyek. A bognárok készítették a szekereket és a hintókat is.
      A téglaépítkezést követően elterjedt a téglavető, a cserepes és a bádogos (pléhes) mesterség, aki a cserépfedések esőcsatornáit gyártotta, de sokszor fém használati eszközöket is javított.
      A kender és lentermelés miatt jelentős volt a köteles, a szabó és a takácsmesterség. Az Őrségben a szövéshez minden háznál értettek, maguk készítették a lepedőket, abroszokat, kenyér-ruhákat, törülközőket, ruhaneműket és a zsákokat, ponyvákat, szénás-, vetőruhát, valamint a köcöleruhát (amiben az asszonyok a mezőről hordták haza az állatoknak a füvet, répalevelet). Később az erősebb, férfikezet igénylő vászonféléket takácsmesterektől vásárolták.
      A gyapjútakács (csapó, szűrcsapó, szűrvégszövő) készítette a szűr és gubaposztót, aminek bolyhosságát lenyírta a posztónyíró, s ezzel előkészítette az anyagot a szűr-szabónak. A kiegészítőket a paszományos és a gombkötő szolgáltatta.
      A fejfedőket eleinte a süveggyártó, majd a kalapos készítette, s ehhez társult a kesztyűs és az esernyőkészítő.
      A tímárok, a szűcsök, a vargák, a csizmadiák, a szíjgyártók, nyergesek a bőrből készült használati tárgyakat és annak alapanyagait készítették.
      A rézművesek, aranyművesek (ötvösök), órások, fésűsök, kefekötők, késesek, gyertyaöntők, művirágkészítők, mézeskalácsosok munkáival a vásárokban találkozhattak a falusi emberek.
      A háztartáshoz és a gazdálkodáshoz egyaránt szükségesek voltak a kávakészítők és szőrszitaszövők által készített sziták.
      A "magyar" jelzővel rendelkező kézműves (magyarszabó, magyarvarga) a falusi, hagyományos értékrendhez kötődő lakosság ízlésvilágának kiszolgálójává válik. Ilyen hagyományosan magyar mesterség többek között a szűrszabó, szűcs, nyerges, csizmadia, tímár, asztalos, fazekas és az igen tekintélyes, sajátosan magyar mesterség, a gombkötő, aki díszes zsinórokat, vitézkötéseket, díszkötéssel bevarrt gombokat készített.

      Mindenféle iparosnak meg volt a maga ruhája, amiről megismerték, hogy mi a mestersége. A szabók és a csizmadiák sötétkék színű magyar ruhát viseltek világoskék övvel. A vargák kávébarna, a mészárosok égszínkék, a molnárok világoskéket hordtak piros övvel. A mesteremberek azonban ezeket csak vasárnap és ünnepkor viselték. Ezen öltözeteket már iparos korukban megszerezték, s ebben házasodtak és ebben temették el őket. Dologtevő napokon ingujjban járt a mesterember, ha hűvös volt az idő, kék köpenyét terítette magára. Így öltözve bátran elment a legtekintélyesebb házakhoz is

      A népi mesterségek közül talán a legjelentősebb a gerencsérek, ill. fazekasok munkája. Az itteni agyagos talaj jó és elegendő alapanyagot szolgáltatott. A régi paraszti háztartásban főzésre kizárólag cserépedényeket használtak. Az Őrség edényeit kercai, szomoróci, veleméri, gödörházi, magyarszombatfai, farkasfai és szentgotthárdi fazekasok készítették. A gerencsérek nagyobb vidékek részére is készítettek edényeket. Szekereken vitték Zalába, Somogyba, és gabonáért, kukoricáért, babért cserélték el, ritkán fizettek érte. A csere rendszerint egyszeri, kétszeri vagy háromszori töltés alapján történt. Azt az edényt töltötte meg terménnyel a vevő, amelyet megvette. A legtöbb gerencsérnek nem volt fogata, lovaskocsis embert kellett bérelnie, akivel együtt mentek. A fuvaros a csereképpen kapott szemes termény feléért vállalta a szállítást.
      A legkiválóbb minőségű edények egy-egy lakodalom alkalmával készültek, amikor egy teljes kemence edényt rendeltek meg a gerencsérnél. Egy katlan edény tartalmazta a szükséges sütő-főző edényeket, hatalmas abroncsos fazekakat, kuglófsütőket, tepsit, az asztal megterítéséhez teljes készletet, leveses tálakat, húsos tányérokat, mártásos csészéket, talpas sótartót és bornak való csapos korsót kisebbet és nagyobbat. Hétköznapi használatra készítettek még zsírosbödönt, köcsögöt és kocsonyás tálat.
      A vásári közönség szebb és finomabb, mázasabb cserépedény vásárlására tartott igényt, mint az a falusi réteg, amely edényszükségletét cserekereskedelem útján szerezte be. Az Őrségi gerencsérek edényeinek egyszerűségét az okozta, hogy cserekereskedelemre rendezkedett be. Ezeket az edényeket hagyományos forma és egyszerű díszítés jellemezte, mázas és mázatlan felülettel. A fehér máz mellett zöld, sárga, barna szín is került az edényekre. Régebben a legtöbb edényt csak belülről mázazták, és a szájat mártották zöld vagy barna mázzal. A vásárra vagy megrendelésre dolgozó fazekasok edényeiket kívülről is mázazták. Kezdetben egyszínű máz fedte az edényt, némi sávozással a nyak meg a fenék táján. Az edények díszítését általában a nők végezték, disznósörtéből készült ecsettel vagy kis bögreszerű, tollszárral hosszabbított kiöntős, ún. gurgulával. Ezzel készítették a vonalas, pontos, ún. írásos díszítéseket is. E tárgyak a középkori egyszerűség szintjét őrizték meg, mely fejlett formaérzékre utal: nemes vonalaikkal, könnyűségükkel, a részletek finomságával.
       A fazekasság az Őrségben a leginkább fennmaradt mesterség, idősek, fiatalok egyaránt gyakorolják. Míg régen gazdálkodást is folytattak mellette, ma többnyire a mesterségből élnek. Többen közülük népi iparművészek.
       A magyarszombatfai önkormányzatnak és lelkes kezdeményezőknek köszönhető egy boronából készült, zsúptetős népi fazekasház megmentése a faluban.

      Népi mesterséggé lett a kópickötő, zsombor, véka, ill. szakajtó készítés. A kópicokban tárolták a szemes termények egy részét, pl. a hajdinát, a babot, az aszaltgyümölcsöt. A zsombor, ill. szakajtó a kenyértészta kelesztésére szolgált a szakajtóruhával.
Az Őrség népe ösztönszerűen vonzódik a díszítőművészet minden területén az egyszerű, nemesvonalú, geometrikus formákhoz, melyeknek ősi gyökerei vannak. Kedvelt népművészeti motívum még a szív. Leggyakrabban az indadísz vagy virágtő alján edény szerepel. Elnépiesedése a 17.sz-tól kezdődik, majd a 19.sz-tól a szívbéli kötelék szimbóluma bútorokon is. A rozmaring díszítő ábrázolása használati tárgyakon is megjelenik. Használják gyógynövénynek, füstölőszernek, fűszerként és dísznek. A 17.sz-tól kezdődően a menyasszonyi koszorú legfontosabb virágaként a tisztaság, szűziesség jelképe.

      Az őrségi paraszti szövőkultúra legmívesebb darabjai az abroszok, a díszes törülközők, szakajtóruhák. Az asszonyok sokat átvettek a helyi takácsok munkájából, de az ő szőtteseik is hatottak a takácsokra. Az őrségi szőttesek ornamentikája visszafogott, a díszítmények színvilága nemesen egyszerű. Leggyakoribb színe a piros, mely pamutfonalat készen szerezték be. Ezenkívül használtak még fehér fonalat a díszítéshez. Az őrségi szőttesek hímei (hímzései) különböző szélességű egyszerű csíkok, piros pamutfonallal beszőve, gyakori a fogazás, amit piros és fehér fonal váltakozó bevetésével készítettek. ...........
      Vas megyében az Őrségben a szövés tovább fennmaradt mint a környező tájegységekben. Ma már ritkán készítenek, de hagyatékokból megmaradt régi szőtteseket szívesen használnak az őrségiek.
vissza az oldal tetejére

3. AZ ŐRSÉG SZAKRÁLIS ÖRÖKSÉGEI

      Az Őrség természeti és néprajzi sajátosságai mellett kiemelkedik szakrális öröksége, melyek egy része egyedülálló az országban. Középkori templomai, haranglábai, sökfás temetői mindenképpen figyelemre méltóak.

3.1. Templomok
      A Honfoglalás után a magyar állam létrejöttével és a kereszténység elterjedésével megindult a templomépítkezés. A nyugati Őrvidék szegény népe a középkorban kevés igényes templomot tudott építeni. Szerény falusi templomai között legjelentősebb az őriszentpéteri román stílusú, a mai országhatáron túlra eső nagytótlaki (a szlovéniai Seloi) kerek templom, és a veleméri gót stílusú templom.

      Őriszentpéteren a Templom-szeren áll az Árpád-kori román stílusú templom, mély árok és kettős sánc védelmében. Szent Péter apostol tiszteletére emelték 1230-40 körül (a község is a védőszentről kapta nevét). Szabadon álló, egyhajós, három részből álló épület. A hajó felett famennyezet, a szentély felett donga- és félkupola fedés van. A templombelsőt a fehér falra festett bibliai idézetek díszítik. Karcsú, ikerablakos tornyát és falpillérekkel tagolt, díszes párkánnyal lezárt oldalfalait idomtéglából alakították ki. A déli oldalon a templom kapuja - a jákihoz hasonlóan - bélletes, félkörív záródású és szépen faragott kövekből van megformálva. Eredeti szentélyét a 15. sz-ban lebontották, s gótikus stílusban kibővítették. A török elleni harcok során váracskává alakították át. A gótikus téglafalakat cölöpök közé döngölt agyaggal erősítették meg és sánccal is körülkerítették. Az épület egyik legszebb középkori, fennmaradt falusi templomunk.

      Velemér helység neve valószínűleg fehér fényt vagy napsütést jelent. A XIV. sz-ban Szent-trinitásnak is nevezik. Ebben a faluban épült meg a XIII. sz. második felében a Szent-Háromság templom. E különleges fénytemplomot érdemes megismerni és freskóinak mondanivalóját megérteni.
      Alaprajzi elrendezésében őrzi a korábbi falusi templomtípus hármas (torony, hajó, szentély) egységét. A tájban magányosan álló templom fő értéke azonban gyönyörű gótikus belső festése, mely a bibliából és szentek legendáiból vett falképciklus. A magyar szentek sorát ábrázolják a középkori freskók. A mára csak töredékeiben megmaradt, de mégis megkapóan egységes hatású belső tér híven idézi a középkor hangulatát. A restaurált freskók különleges értékei a magyar művészetnek. ...............
      A templomot eredetileg kívül-belül egyaránt freskók díszítették, de ma már a külső falképeknek csak a nyomai láthatók. A belső képek sorrendje és összessége egy hatalmas beszéd: képekben, ábrákban és jelképekben.

      Szentgyörgyvölgy településen található az 1789-ben épült barokk ref. templom. Fából készült mennyezetét, karzatát helybeli asztalosmesterek ácsolták, faragták. A mennyezeti fatáblákra, kazettákra szép festés került.

       Bajánsenye kiemelten védett épülete az 1803-ban épült, klasszicista stílusú református templom.

3.2. Fatemplomok, haranglábak
      A középkorban - ha nem volt tűzálló építési anyaguk - fából építettek templomot és harangtornyot. A régi írások szerint Őriszentpéteren 1783-ig, Kisrákoson pedig 1850-ig állt egy fatemplom, melyeket később felváltották a kő- vagy téglafalú templomok.
      Ha fatemplomra sem tellett, fa haranglábat épített az őrségi nép, s a faépítészetben való jártassága a haranglábak gazdag változatú típusait alakította ki.
      Szerkezeti és formai megoldásuk igen változatos, az egyszerű kis tetővel fedett ágasfától a négy oszlopon álló szerkezetekig. Az egy lábon álló ágasost követték a két lábra (Kerkáskápolnán, Szattán, Viszákon) és a négy lábra állított haranglábak. A faoszlopokon álló, négyzetes alaprajzú sátortetőt borították zsúpszalmával, fazsindellyel és cseréppel is. Ezek a faépítészet remekei az ún. szoknyás haranglábak. Leghíresebbek a pankaszi, a gödörházi és a kercaszomori haranglábak. A haranglábak között méreteivel, szépségével, nagyvonalúságával és nemes arányaival kitűnik a pankaszi. A harangláb 1755-ben épült, jellegzetessége, hogy a szoknyatetőt rozsszalmával, ún. zsúppal, a harangvédő sisakot hornyolt tölgyfazsindellyel fedték, s a tetőszerkezet minden díszítéstől mentes. A kercaszomori harangláb különlegessége (a gödörházihoz hasonlóan), hogy teteje nem faoszlopokon áll, hanem boronafalon. Ez az 1877-ben épült harangláb jó arányaival, szépen megmunkált boronafalával és ágasával az őrségi haranglábak egyik legértékesebb példája. Fa harangláb található még az Őrségben Csörötneken és Szaknyéren is. Az őrségi táj jellegzetességei e haranglábak, a vidék szimbólumaként is használják. E népi építmények különleges hangulatot árasztanak.

3.3. Fakeresztek
      Az útmenti fakereszteket gazdag mintázatú bádog fedélcsíkkal készítették, melynek szép példája az ivánci, ahol a fedél csúcsán két angyal őrzi a szentségtartót. Szinte ez az egyetlen mintázatos fakereszt, mely az Őrségben még megmaradt.

3.4. Sökfás temetők
      A sökfa a fejfa régies elnevezése az Őrség falvaiban. A sökfa (sőkfa, sőgfa) a süvegfa helyi tájnyelvi formája. A kifejezés eredetére utalhat, hogy a fedetlen fővel, hajadonfőtt járó emberre ritkán még ma is azt mondják, sögetlen, azaz süvegtelen (az őrségi népi viselet része volt a süveg). Sökfát református elhunytaknak állítottak, katolikus és evangélikus halottak sírjára kereszt vagy fedeles kereszt került. Az őrségi sökfák egyszerűek, anyaguk általában tölgyfa, ritkán bükk. Magasságuk az állításkor 100-160 cm között változik. Ha a földbe ásott része elkorhadt, a megmaradt fejfát néha újra leásták, így esetleg csak 40-60 cm magas lett a megrövidült fejfa. A legegyszerűbb sökfa teljesen tagolatlan hasábforma oszlop, amely felül süvegben végződik, de előfordul, hogy legömbölyítették. A sökfa formája és az elhunyt neme között nincs összefüggés. Az egyszerűbb sökfákkal együtt találunk olyanokat is, amelyek homlokoldala tagoltabb, pl. az előre ugró süveg egyfajta eresz szerepet is betölt, némileg védve a feliratot az időjárás viszontagságaitól, valamint amikor a felirat a fej és a lábrész közötti bemélyedésbe kerül. Az utóbbi típusúból a legtöbb a kercai, szerdahelyi és a szentgyörgyvölgyi temetőkben található. Az őrségi sökfáknak mindig csak a felirat felöli oldala, a homloka díszített. Az Őrség egyes falvaiban ún. táblás sökfákat is találunk. Itt a feliratot nem közvetlenül a fejfára, hanem a fejfára szegezett táblára vésték fel. Ez a fejfa típus ma nagyobb számban inkább senyeházi, bajánházi, kerkáskápolnai, magyarszombatfai és a veleméri temetőkben fordul elő. A bajánsenyei temetőben fűrészelt díszítésű, tulipánra emlékeztető táblás sökfa is található. Az őriszentpéteri és a szalafői régi temetőkben találkozhatunk az eddig említett sökfákhoz nem hasonlító síroszlopokkal is, melyek szintén fából készültek. Nagyobb számban láthatók még sökfák Szalafőn a régi temetőben; Őriszentpéteren Baksaszeren a régi ref. temetőben, a Keserűszeren a régi temetőkertben és a Városszeren a mai használt temető hátsó felében; Kercaszomoron a kercai ref. temetőben, mely a falutól távolabb esik, valmint a szomoróci régi falu nyugati végén lévő temető hátsó részén; Bajánsenyén a község ma is használt senyeházi temetőjében; Ispánkon; Veleméren a műemléktemplomhoz vezető út melletti temetőben; Magyarszombatfán és Szentgyörgyvölgyön.
      Az Őrség országhatáron túlra eső felén a szlovéniai Kapornakhoz (Krplivnik) csatolt Domaföldi temetőben és a Domonkosfalvához (Domanjsevci) csatolt Bükaljai temetőben található.
vissza az oldal tetejére

4. TERMÉSZETVÉDELMI, KULTURÁLIS ÉS HAGYOMÁNYŐRZŐ TEVÉKENYSÉGEK ÉS PROGRAMOK

4.4. Az Őrség népi mesterségeinek őrzése
      Régi mesterségek képviselőit is felkerestem az Őrségben, két szalafői kópickötő mestert és egy népi iparművész fazekast Szentgyörgyvölgyön. Érdekes volt személyiségükön keresztül megismerni egy kicsit a mesterséget.

      Elsőként a kópickötő Németh Vili bácsival ismerkedtem meg a szalafői Templomszeren. 78 éves /2007-ben/, s gyermekkora óta készíti a kópicokat, méhkasokat, vékákat, szakajtókat, helyi néven zsomborokat. Először is elmondta, hogy a kópicokban tárolták az étkezési szemes terményeket, mint pl. a hajdinát, a babot, lisztet, kölest, szárított gyümölcsöt, a hosszúkás "kalányvékában" (kanáltartóban) az evőeszközöket, a kerekben a zöldségféléket, a szakajtó pedig kizárólag a kenyértészta kelesztésére szolgált a szakajtókendővel. Az 1940-es években kereskedők vitték Zala megyébe a kópicokat, melyek fizetése cserekereskedelemmel zajlott. Ma is sok mindenre használható, természetes anyagú tárolók e termékek. Kértem, mesélje el, hogyan készíti őket. .............
      Utamat Tamaskó Sándor, becenevén Lóláb kópickötőnél folytattam a szalafői Papszeren, a 23/A háznál.

      A fazekas mesterség egy mély hullám után ismét virágzik az Őrségben. Egy szentgyörgyvölgyi népi iparművészhez, Csótár Rezsőhöz látogattam el, aki egy fazekas dinasztia ma is alkotó tagja. Ezúton szeretném bemutatni, s rajta keresztül láttatni az Őrség fazekasságát. Büszke felmenőire, nagyapjára és apjára, aki nagyon elismert mester volt, úgymond igazi fazekas, aki csak használati edényeket készített. Ő különbséget tesz fazekas és gerencsér között, miszerint a fazekas adott formákat készít, a gerencsér pedig mindent csinál.
      Régen a közös munka, a közös agyagbányászat, közös kemence, közös sors összekovácsolta a fazekasokat. Hétvégén nem dolgoztak, hanem mulatság volt, hol az egyik, hol a másik fazekasnál. Sütötték a krumplit és vöröshagymát, aztán ment a borozgatás meg a kártyázás egész nap. A fazekasság, korongozás mindig férfi munka volt, a nők az edényhordásban, adogatásban, írókázásban és árusításban mindig segítettek. Csótár Rezső felesége is szokott írókázni, úgy ahogy azt Rezső édesanyjától tanulta.
      A mestertől megtudtam, hogy a sütő- és főzőedényekhez más típusú agyag kell, mint a többi használati edényhez és a dísztárgyakhoz. E nagy hőhatásnak kitett edényekhez tűzálló agyagra van szükség. Csótár Rezső ugyanúgy, mint édesapja, ma is jár agyagot szedni a falu határába, mely munka több embert igényel. A szentgyörgyvölgyi agyag világossárgás színű, míg a gödörházi kékesszürke. A talált jó agyagot meg is kellett dolgozni, lábbal tiporni, kapával aprítani és csapkodni. A nehéz műveletek nagy részét Ő már leegyszerűsítette, többször ledarálja és megcsapkodja. Ma már sokan kész agyaggal dolgoznak, de Ő jobban szereti az általa készítettet, pedig az jobban beszívja a mázat, mint a vásárolt agyag.
      Az agyag megdolgozása az udvaron történt, itt állt a kemence is, mely fölé ereszt építettek. Az őrségiek kevésbé díszes, de jól kidolgozott edényeket készítettek. Náluk a használhatóság volt a fontos, a díszítő szerepre az itteni füstöskonyhákban nem is volt szükség. Még a vásári edények sem voltak sokkal díszesebbek. A szerény díszítmények ellenére az edények tetszetőségét az őrségiek a földfesték használatával érték el. Ez azt jelenti, hogy a fehér földfestékre más színű mázak kerülnek, ami alól előtűnnek a fehér díszítések. A szerény külső azonban nagy mesterségbeli tudást takar. A nagyobb fazekakat abroncsolással készítették. Több részből állították össze, amin az illesztéseket elnyomkodták. A mester formáiban és díszítésében is a náluk kialakult családi formakincset követi. Munkáinak szépségét nem a mázak, hanem az egyszerű díszítések adják. Nagyapja hagyatéka a bögrék hálós díszítése. Rezső edényei abban változtak apjáéhoz képest, hogy elhagyta a fényes, sárga, barna, zöld mázakat, s ma már színtelen mázzal, natúr színben készíti azokat.
      A fazekas munka egyik legfontosabb fázisa az égetés. Az őrségi fatüzelésű boglyakemence használata több éves tapasztalatot igényel. Figyelni kell a keményfa tüzelő típusára, az agyag minőségére, az edények méretére, mely mind meghatározzák az égetés időtartamát. A bepakolás is nagy munka, trükkökkel, tapasztalatokkal. Ezt követi a kemence nyílásának betakarása, sárral tapasztása, kémlelő nyílás kihagyásával. Fokozatosan többször felfűti a kemencét, pihentetés után újra és újra, s ez így megy egész nap. A kemencét folyamatosan figyelni kell, a túl gyors hőhatás repeszthet, a máz alacsony hőfokon buborékos maradhat. A rutinos fazekas a lángból látja, hogy áll a kemence.
      Az égetés régen segítséggel történt, s ha már együtt voltak, akkor meg is ünnepelték egy hosszú munka végét. Csótár Rezső ma is megünnepli, gulyást főz, amibe dödöllét szaggat, s kenyeret süt. Kerámiái kitűnően alkalmasak főzésre-sütésre. Edényei a mai konyha igényeit is kielégítik, emellett mégis hagyományosak. Készít fazekat, lábast, serpenyőt, kerek tepsit, tésztasütőt és fedeles bográcsot, mint édesapja.
      Magam is rendszeresen főzök gulyást az általa készített cserép bográcsban sparhelton, sütök hurka-kolbászt a kerek tepsiben, s készítek, tálalok egyéb ételeket edényeiben. Az ételek sokkal jobban megpuhulnak, az ízek összeérnek, ízletesesebbek és zamatosabbak. Tálaláshoz szépek, s a tárolás is praktikus bennük. Szeretem az edényeit, szívesen ajándékozom is őket. E beszélgetés azonban elgondolkodtatott, hogy mennyi munka és idő rejlik egy-egy darabban, milyen jó, hogy élő mesterség a fazekasság.

4.5. Egyéb hagyományőrző gyűjtemények az Őrségben
      Fontosnak tartom a helytörténeti gyűjteményeket, melyek az ifjúságnak és a vidékre látogatóknak egyaránt hasznos ismereteket nyújtanak, segítik a hagyományok megismerését.

      Az őriszentpéteri gyűjtemény Gellért Károlyné Szikszay Edit tanárnő munkáját dicséri, aki egész életét az Őrség értékeinek összegyűjtésére szentelte. A gyűjtemény szépen kiállítva látható a Művelődési Házban. Szikszay Edit megírta Őriszentpéter történetét is, ami sajnos még nem került kiadásra.
      A pankaszi gyűjteményt Kováts Béla tanító alapította a hatvanas években, s megfelelő épületbe egy hagyaték által került. Kb. 500 használati tárgy van rendszerezve kiállítva, de a feldolgozás még hátra van.

4.6. Őrségi hagyományőrző gazdálkodó porták
      Az őrségi ember élete a gazdálkodásról szól. Jakosa Henrikné Aranka néni és Németh Istvánné Eszti néni beszélt ezzel kapcsolatban a régi és a mai időkről.

       Aranka néni még ma is foglalkozik a tökmagolaj sajtolással családja segítségével. Gazdálkodó portáljukon sok látogató is megfordul, akik a sajtolón kívül megcsodálják régi gazdálkodó eszközeiket, melyeket szépen kiállítottak megtekintésre az érdeklődőknek. 1938 óta van meg fából készült satujuk Szalafőn, a Csörgőszer 16. sz. alatt, melyről Pável Ágoston is írt könyvében. Elmondta az olajütés sorrendjét és kiegészítette néhány fortéllyal. A tökmagköpesztés a mag fehér héjának eltávolítása forró vízben való áztatással és szétpattintással, melyet közösen végeztek az emberek. Kb. 15 éve már nem köpesztenek, mióta megjelent a héj nélküli maggal rendelkező töktípus. Ebből sűrűbb lesz a tökmag és zöldebb, mert nincs kiáztatva. Azonban a héjatlan tökmagból csak harmadannyi és sűrűbb olaj lesz. A kiszárított tökmagot ledarálják, a régi gépen akár 2-3-szor is. Az őrleményt teknőbe teszik, melyhez kis sót és forró vizet öntenek. Ezt addig gyúrják, amíg olyan állagú nem lesz, hogy megmarkolva sűrű lé folyik ki belőle. A tökmagkása pirítása addig történik, amíg gőzöl, amíg a víz el nem párolog belőle, s szárazzá válik. Ekkor vigyázni kell, hogy le ne égjen, már csak éppen egy kicsit megpirítani. Így sajtolás közben nem spriccel szét az olaj. A sajtolást két férfi végzi a hajtókerék tekerésével, mely közben a nyomógerendák feszítenek, s az olaj csurog az edénybe. A sajtológép szétnyitása után a tartóból kiütik az olaj nélküli, száraz, összepréselt kását, az ún. tökmagpogácsát. Ezt újból felhasználják, szétmorzsolják, s napraforgó olaj hozzáadásával a gyúrástól kezdve minden műveletet újra elvégeznek vele. Ez a másodja, ami természetesen nem egyenértékű az első sajtolásból nyert olajjal. Aranka néni elmondta, hogy a másodpogácsát már az állatoknak adták, melytől a tehén teje zsírosabb lett. E házilag készült tökmagolajat sokan szeretik. Egyre több ember látogatja meg a tökmagolajütőt, s érdeklődéssel figyeli az elkészítését.

      Némethné Eszti néni (Nagyrákos) is beszélt a régi időkről, a kalákában és kölcsönben végzett közösségi munkáról. Elmesélte a kukoricatörést, a krumpliásást, a tökmagköpesztést. Eszti néni Nagyrákos polgármestere, de ma is gazdálkodik földjeiken.
      A kukoricatörés után a pajtába öntötték be körbe a terményt. Az mivel összemelegedett, könnyebben lejött róla a háncs. Az egy réteg rajta hagyott hánccsal kötözték össze a kukoricacsöveket. Másnap felhordták a padlásra. A munka után kemencébe sült kaláccsal kínálták meg a háziak a koma segítséget. Férfiak és nők egyaránt részt vettek benne.
      A krumpliásás is kalákában zajlott. 8-10 ásóval, közösen mentek egy-egy soron, szekerekkel. Az ebédet a háziak kihozták az embereknek, mely húsmentes étel volt, pl. paradicsomos káposzta és kelttészták, bukta, keltrétes. A vacsora már a háznál történt, ahol ilyenkor tejlevessel, s a fejedelminek számító szilvásgombóccal vendégelték meg a komákat.
      A tökmagköpesztéshez is komába mentek segíteni. Annyi széket készítettek ki, ahány asszonynak szóltak. A munka utolsó napján mulatságot rendeztek, ahol citeráztak, daloltak. A háziak kalácsot, perecet és aszalványból készített főtt gyümölcsöt kínáltak fel.
      Eszti néni szívesen beszél a régi időkről, szeret dalolni, s az Őrség népi mesemondójaként is ismerik. Nagy élményben lenne része annak a közönségnek, ahol Ő mesélne és balladákat énekelne.
      A hagyományőrző gazdálkodás mellett már ökogazdálkodás is működik Szalafőn a Ferencz-portán. A portán megtekinthetők a háziállatok és tartási körülményeik. A bemutató gazdaság ellenőrzött ökogazdálkodást folytat, ahol lehetőség van házilag készült tejtermékek vásárlására is (sajtok, tejföl, túró, joghurt, kefir..).

4.7. Gasztronómiai visszatekintés és hagyományőrzés az Őrségben
      Érdekes megismerni az őrségi emberek régi, egészséges étkezési szokásait és sajátosságait.

      Az Őrségben a rozskenyér fogyasztása terjedt el. Ennek oka, hogy a nehezen megtermelt kevés búzát el kellett adniuk. A sima kenyéren kívül krumplis és gyümölcsös kenyeret is sütöttek. Sok kenyeret fogyasztottak: levesbe, köret helyett, reggeli tejes babkávéba (melyet tányérból ettek). Az őrségi ember egyik kedvence a pirítós-kenyér foghagymával, szalonnával. A kenyeret sohasem harapdálta, hanem késsel szeletelte és falatonként fogyasztotta. Az itt élő emberek fő tápláléka a kenyér, a krumpli és a tej volt. Az étkezésben főként a köles és a hajdina szerepelt még. Később a kukorica és a krumpli rohamos terjedése segített a táplálkozáson. A hajdina könnyebb és jobb eledel volt mint a kukoricából készültek, sőt a hajdinakása a rizskásával is fel vette a vesenyt. Termeltek és fogyasztottak még babot, répát, fejeskáposztát és tököt.
      Az őrségi táplálkozásban fontos szerepet töltenek be az egyfogásos főételként a levesek. „Aki sok levest eszik, sokáig él..- tartják a szalafőiek. A legelterjedtebbek a tésztalevesek és a gombalevesek. Régen készítették a töklevest, a kásalevest kölesből és hajdinából, valamint a túrólevest. Sajátos és változatos étel volt a "gánica": hajdina-, köles-, kukorica-, bab- és krumpli-gánica. Ennek egyik változata a ma is népszerű krumpli-dödölle, melyet tejföllel fogyasztanak, mellé tökmagolajjal ízesített gyalult káposztával. "....egy tál dödölle, ettél belőle..." A tökmagolajnak nincs zsírozó szerepe, ezért ízesítőnek: krumplira, hagymára főként salátákra használják.
      Amíg a kenyeret rozsból sütötték, a tésztákat mindig búzalisztből. A száraz tészták az ún. mácsik-félék, a csuszák. A kelt tésztákat komoly, laktató, száraz ételnek fogyasztották hétköznapokon is. A kelt rétes ma is népszerű étel. Az őrségi parasztrétesek közül a tökös-mákos töltelékű egy sajátossága e vidéknek Az Őrség legelterjedtebb aprósüteményei voltak a málék: a kásák és pépek sült változatai (hajdinás-, köles-, kukoricás-, árpa-, káposztás-, répás, mákos, krumplis-, mézes málé), melyek tetejét tejjel, tejföllel meglocsolták és megcukrozták.
      A mézet édesítőnek, gyógy célokra és pálinkába használják ma is. Az őrségi mézes pálinkát szilvapálinka és méz megfelelő arányú elegyítésével készítik. Régen a parasztember a teájába használta el a pálinkája nagy részét.
      A szőlőültetvények idején jelentős volt a bortermelés és ismert volt a forralt mézes bor.

      Az Őrségben a házi szállásadók és a vendéglők rendszeresen készítik az egyik legjellegzetesebb burgonyás ételt, a dödöllét tejföllel, vagy vadpörkölt mellé köretnek. A különböző erdei gombákat levesnek. A tökös-mákos rétes szinte csak háznál készül. Salátákra alkalmazzák a tökmagolajat.
      A hagyományos őrségi ételek megismertetését és készítését gyűjtötte össze egy új kiadványban az Őrségi Teleház.

4.8. Természetvédelem és hagyományőrzés együtt az Őrségben
      Fenti néprajzi és egyéb értékek mellett a természeti értékek védelme és azok ismertetése is fontos feladat. Az Őrségi Nemzeti Park rendeltetése, hogy védje és őrizze meg a védett táj jellegzetes képét és természeti értékeit: a lápokat, természetes növénytársulásokat és a ritka növényfajokat, a forrásokat és természetes vízfolyásokat, ezen élőhelyek természetes állat- és növényvilágát.

      Őrségi tanösvények. Hét tanösvény található az Őrség területén, mely bemutatja a hely természeti és épített értékeit.
      Őriszentpéteren található a Rezgőnyár tanösvény, mely egy erdősávban létesült. Bemutatja az erdők kialakulását, az erdőgazdálkodási módokat az őrségi erdőkben, felhívja a figyelmet az erdőszegélyek jelentőségére. Az út során megismerteti a cserjéket, a tókák élővilágát és az őshonos háziállatokat: a magyar tarka szarvasmarhát, a muraközi lovat, a mangalica sertést és a sárga magyar tyúkot.
      Szalafőn három tanösvény létesült. Az egyik a Körtike tanösvény, mely Szalafő környékének jellemző élőhelyeit, természeti értékeit mutatja be. Az Őrségre jellemző termesztett növényeket, a mezővédő erdősávokat, a fenyvesalji mohákat, jellemző őrségi gombafajokat, keréknyomok és tócsák élővilágát, egykori bakhátas szántókon kialakult erdőket, a száraz gyepek és kaszálók élővilágát. Gyalogosan, kerékpárral, szekéren egyaránt bejárható. Az eligazodást irányító táblák segítik. A Szala menti tanösvény csak gyalogosan járható be, Szalafő központjából indul és Őriszentpéteren végződik. Egy igazi terepi program keretében ismerheti meg a látogató a Szala mente élővilágát, az erdőgazdálkodást, a nedves kaszálóréteket, az őrségi vadgazdálkodást, a vízmosásokat, a vágásterületek növényvilágát, a Szala-patak élővilágát és a patakparti égerligetet. A Felsőszeri tanösvény útközben az Őrség sajátos népi építészetét mutatja be: a kódisállásos házat, a boronaházat, a lábas pajtát és a kerekes kutat kútházzal. A tanösvény vége a pityerszeri szabadtéri néprajzi múzeum. A felsőszeri rész autóval is bejárható, a Pityerszerre átvezető terepi szakasz csak gyalogosan. A tájékozódást irányító táblák segítik.
      Kercaszomoron található az Eörségh tanösvény, mely két részből áll, a Fürge cselle és a Szomoróczi tanösvényből. A Fürge cselle bemutatja a Kerca-patak és környékének élővilágát, a bükkös-gyertyános tölgyeseket, az őshonos és telepített fafajokat és a Kerca menti rétek lepkefaunáját. A Szomoróczi tanösvény bejárásával egy határ menti falucska, Kercaszomor múltjába és jelenébe, kultúrtörténeti értékeibe nyerhet a látogató betekintést, mely a magyar-szlovén országhatáron végződik. Útközben megtekinthető a szép boronafalas harangláb és a sökfás temető. Gyalogosan, kerékpárral, autóval egyaránt bejárható.
      Szentgyörgyvölgy és Magyarföld közötti erdőrészben található a Töllös tanösvény, mely a szálalóerdővel ismerteti meg az érdeklődőket. Egy órás kellemes sétával végig járható.
      Velemér, Gödörháza és Magyarszombatfa útvonalon található a Sárgaliliom tanösvény, mely nevét az Őrség kiemelkedő szépségű növényritkaságáról kapta, melynek egyik legnagyobb állománya e vidéken található. A tanösvény során megismerhető a veleméri Szentháromság-templom, a helyi népi építészet legszebb példái, a gödörházi harangláb, a szentgyörgyvölgyi patak élővilága, a kisparaszti gazdálkodás, a láprétek növényvilága és a magyarszombatfai fazekasság.

      Csodálatos világ és rengeteg információ tárul a kiránduló elé, ha végig jár néhány tanösvényt. Rádöbbenhet, hogy mennyi mindent észre lehetne venni a természetben, milyen elmélyült kikapcsolódást jelent a természet felfedezése.

      A Nemzeti Park hagyományőrző nyári tábora hasonlóan az erdei iskola foglalkozásaihoz az erdők, a rétek, a vizes élőhelyek, a néprajzi, kultúrtörténeti értékek, valamint a hagyományos kisparaszti gazdálkodás megismertetését célozzák.
      Őriszentpéter határában egy erdővel határos tisztáson, a Szala patak mentén lévő kisháznál található a tábor. Programkínálatában szerepel a történelmi barangolás, az íjászat és a lovaglás alapjainak elsajátítása, a lovasíjász bemutató, a kézműves termékek készítése a környék mesterembereinek útmutatásaival és az ősi magyar motívumkincs felhasználásával, a magyarság monda- és mesevilágába való visszatekintés, ismerkedés az őshonos háziállatokkal, erdővel, mezővel, növényekkel, állatokkal, madarakkal kirándulások keretében, gyalogosan, kerékpárral és szekérrel. A nyári tábor család barát, hiszen a családos részvétel is lehetséges.

      Az Őrségi Nemzeti Park őszi, tájra jellemző gasztronómiai programja a jó hangulatú Tökfesztivál, melyet 2004- óta rendeznek meg Őriszentpéteren, egyre nagyobb érdeklődés mellett. A programban szerepel a tökmagolaj-ütés bemutató, folyamatos filmvetítés keretében a töktermesztés és feldolgozás bemutatása, a tökmag és a tökmagolaj jótékony hatásának ismertetése, a tájételek kóstolása és versenye és tökfőzde. A térség sok más érdekessége mellett a sajátos ízvilágot adó, tökkel töltött és ízesített népi ételek elkészítését is megismerhetik az érdeklődők. A legnépszerűbb mindig a tökös-mákos rétes receptje. Érdemes megismerni az egészséges és finom, tökből készült őrségi ételeket. A tökfesztivál kísérő rendezvényén szerepel a gyerekek részére vesszőfonás, csuhébaba készítés, tökből különböző kézműves tárgyak készítése. Egész napos vásár kíséri a rendezvényt népművészek, iparművészek és helyi töktermelők részvételével. 2006-ban több mint tízezer látogató vett részt a rendezvényen. Tervezik több őrségi faluban is a megrendezését.

      Az Őrség ismert hagyományőrző rendezvényei közé tartozik a magyarszombatfai önkormányzat által évek óta megrendezett Fazekas napok, mely nemzetközi fazekastalálkozó is egyben. Minden év júliusának második hétvégéjén rendezik meg, háromnapos programsorozat keretében. A fazekas napok közönség napja a hétvége, amikor népzenei és néptánc csoportok mutatkoznak be a népi műemlék fazekasháznál. Szívesen hallgatja a közönség a helyi citerazenekart is. Egész napos vásár, kézműves és korongozó bemutató zajlik kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Itt kipróbálhatja bárki a vékafonást, szövést és agyagozást. Megtekinthető az égetőkemence befalazása és az agyagedények kiégetése után annak kibontása.

      Az Őrség kulturális és hagyományőrző rendezvényeinek sorában a további két legjelentősebb az Őrségi Teleház Virágzás Napjai és Hétrétország nevű programja.
      A Virágzás Napjai több őrségi helyszínen zajló kulturális programsorozat, elsősorban komolyzenei, színházi és egyetemi témájú előadásokkal, népzenei koncerttel, gyermekprogrammal és közös étkezésekkel. Különös kontrasztot hozott létre az, hogy ezek a programok, egy natúr helyszínen, egy malomépület romos melléképületeiben kaptak helyet. A Pünkösd idején megszervezett négy napos rendezvényre Budapestről és Bécsből is érkeznek előadók. A budapesti és vidéki igényesebb közönség szívesen látogatja e programsorozatot.
      Az Őrség közkedvelt programja lett a Hétrétország, a szerek és porták fesztiválja műsorsorozat. Egy összművészeti fesztivál, mely népzenei, világzenei, komolyzenei koncertekből, színházi előadásokból, kiállításokból, sokféle közös játékból és látványosságból áll. Több mint egy héten át tart, augusztus 20-át megelőzően. Természetről, művészetről, hagyományokról és emberekről szól és szórakoztat. A virágzás napját egészíti ki, de annál könnyebb zenei programokra törekszik. Hosszabb időtartamú és nagyobb területet fog át, több országra kiterjedően. A helyszínek az Őrségben, a Vend-vidéken és Szlovéniában vannak. A vendégváró nyitott porták keretében lehetősége van az ide látogatóknak betekintést nyerni az itt élő emberek életébe és munkájába: régi gazdálkodási eszközök megtekintésére, falumesélők történeteinek meghallgatására, őrségi ételek készítésének megtekintésére, a fazekasmesterség megismerésére, szalmabáb készítésére, biogazdaság megtekintésére, szövésre, kópickötésre, kerámiafestésre, műteremlátogatásra.

      A Teleház új rendezvénye a Naturpark Egyesület által kezdeményezett "Természetesen, Őrség!" biohétvége október közepén. Ez a szakkiállítás és vásár bemutatja a tájtermékeket, a természetes élelmiszereket és készítményeket, valamint az ökoturizmusra is felhívja a figyelmet. Ez egy ökoturisztikai rendezvény, melyen e témával kapcsolatos előadások, kiállítások és bemutatók láthatók és hallgatók.

KELLEMES PIHENÉST, JÓ KIRÁNDULÁSOKAT ÉS CSODÁS ÉLMÉNYEKET KÍVÁNUNK!

vissza az oldal tetejére

Irodalomjegyzék az Őrségről

1. Avas Kálmánné (1998) Az őrségi emberek élete. Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szombathely.
2. Barabás Jenő – Gilyén Nándor (1979) Vezérfonal népi építészetünk kutatásához. Műszaki Könyvkiadó, Budapest.
3. Bartók Béla - Kodály Zoltán (szerk.) (1955) A Magyar Népzene Tára. Lakodalom. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.
4. Bartók Béla - Kodály Zoltán (szerk.) (1959) A Magyar Népzene Tára. Párosítók. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.
5. Békefi Antal (1976) Vasi népdalok. Szombathely.
6. Beluszky Pál (2005) Őrség - Vendvidék - Felső-Rába-völgy. Szentgotthárd és környéke. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs.
7. Bodor Péter dr. – Balázs Gabriella (1997) Kerékpártúrák az Őrségben és az Alpokalján. Frigoria Gmk. Könyvkiadó, Budapest.
8. Csiszár Károly dr. (1994) Az Őrség. Útmutató Kiadó, Budapest.
9. Dömötör Sándor (1987) Őrség. Őrségi Baráti Kör, Szombathely.
10. Dömötör Tekla (1983) Naptári ünnepek - Népi színjátszás. Akadémia Kiadó, Budapest.
11. Felméry György - Vidáts Csaba (szerk.) (1990) Középkori templomaink. Magyar Távirati Iroda.
12. Goricko tájvédelmi park turisztikai térképe (2003) SzK Környezetvédelmi Miniszt.
13. Gráfik Imre (1996) Vas megye népművészete. Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szombathely.
14. Györffy István (1987) Magyar falu, magyar ház. Akadémia Kiadó, Budapest.
15. Horváth Sándor dr. (szerk.) (2000) Gerencsérek földjén. Magyarszombatfa.
16. Horváth Sándor dr. (szerk.) (2000) Szalafő története. Szalafő
17. Kapornaky Gyula (1984) Ének az Őrségről. Vas-megye Tanácsa, Szombathely.
18. Kapornaky Gyula (1996) Szerelmes dal a szülőföldről. Tájleíró versek az Őrségről. Pedagógiai Intézet, Szombathely.
19. Kardos László (1982) Az Őrség népi táplálkozása. Őrségi Baráti Kör.
20. Kresz Mária (1991) Magyar fazekas művészet. Corvina-Forum Kiadó.
21. Kovács József (1977) Nézzük meg együtt a veleméri románkori templom freskóit. Művészet 77/3.: 14-19.
22. Moldova György (1987) Az Őrség panasza. Magvető, Budapest.
23. Nemesnépi Zakál György (1985) Eörséghnek leírása. Őrségi Baráti Kör, Szombathely.
24. Orbán Róbert (2000) Sökfás temetők az Őrségben. Kercaszomori Önkormányzat.
25. Ortutay Gyula (szerk.) (1977) Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémia Kiadó, Budapest.
26. Pap Gábor (2005) A Bölcsesség házat épít magának. Fényima a veleméri templomban. Magtár. DVD
27. Pável Ágoston (1976) Válogatott tanulmányai és cikkei. Szombathely
28. Sabján Tibor (é.n.) Népi cserépkályhák. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest.
29. Sátori Vilmosné (szerk.) (1983) Vasi Honismereti Közlemények. Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, Szombathely.
30. Schopper Tibor (1982) Őrség. Corvina Kiadó. Budapest.
31. Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika (1997) Jeles napok, ünnepi szokások. Planétás Kiadó, Budapest.
32. Tóth János (1975) Az Őrségek népi építészete. Műszaki Könyvkiadó, Budapest.
33. Végh József (1959) Őrségi és hetési Nyelvatlasz, Akadémia Kiadó, Budapest.